CURRICULUM VITAE
 |
Keresztelésem, születésem után négy héttel, Húsvétvasárnap történt, a zuglói Páduai Szent Antal-plébániatemplomban. A keresztségben a Károly Miklós nevet kaptam. Herpy György atya keresztelt meg, aki hála Istennek, még most is él. 14 éves koromig nagyapám nyomán január 28-án tartottam névnapomat (a református) Károly-napot. A gimnáziumban mindig november 4-én köszöntöttek, ezért később már öntudattal Borromeo Szent Károlyt választottam védőszentemnek, és áttettem névnapomat az ő ünnepére. Büszke voltam arra, hogy sok jogász rokonom van, és e mellett védőszentem, Szent Károly is jogász volt. Ez is ösztönzött arra, hogy magam is kánonjogot tanuljak. Örülök annak is, hogy második védőszentem a jótevő, ajándékozó szent, Szent Miklós püspök. Az elsőáldozásra Haid Árpád atya készített fel alsós koromban. Mindig örömmel jártam hittanra, amit később Suló Lajos atya tartott. Nyolcadikos voltam, amikor bérmálkoztam, ugyancsak Zuglóban. Mócsai Gábor atya volt a felkészítő, akinek felnőtt bibliaóráit is szívesen látogattam, és hivatásom egyengetője is lett. A bérmálásban bérmaapám nyomán a József bérmanevet választottam, és így harmadik védőszentem Szent József lett.
A közösségi életbe korán bekapcsolódtam, először a Jeszenák utcai bölcsődében. Később a Fráter György utcai óvodába jártam. Tanuló éveimet 1965-ben kezdtem meg a zuglói Hunyadi János Általános Iskolában, zenei tagozaton. Sokat énekeltem gyermekkórusban, Pocsai Ildikó és P. Szabó Helga vezényletével. Többször is felléptünk a budapesti Városházán, a Zeneakadémián és kétszer az Erkel Színházban is. Alsós koromban népitáncot is tanultam, furulyáztam. Harmadik osztályban kezdtem zongorázni, első zongoratanárom Pertis Zsuzsa volt. A zenetanulásban a Kodály-módszeren nevelődtünk, rendszeresen bemutató óráink voltak. Kedves énektanárnőm volt Sebestyénné Farkas Ilona, Mona néni is. Gyermekkoromban nagyon sokat olvastam, főleg meséket, a népeik meséit különböző gyűjteményekből alaposan megismertem. A számtant egyáltalán nem szerettem, a többi reál tantárgyhoz sem volt érzékem. A nyelvek területén és az irodalomban, magyar nyelvtanban jobban ment a tanulás. Az orosz nyelvet szívesen tanultam. Édesanyám ebben természetesen meghatározó szerepet játszott, hiszen ő is oroszt tanított. Nem voltam sportoló alkat, versenyekre, edzésekre nem jártam (bár most szinte minden nap megyek úszni). A közösségi vagy csapatjátékokban nem vettem részt, természetem szerint visszahúzódó voltam.
Édesanyám fontosnak tartotta, hogy a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumba írasson. Keresztapám volt bencés diák Budapesten, Pálmai Godofréd és Tarnay Brúnó bencések, Mensáros Lászó és Kibédi Ervin színészek voltak az osztálytársai. 1973 és 1977 között voltam pannonhalmi diák. Egyetlen igazgatónk Jáki Zénó atya volt. Első osztályban Sulyok Elemér, másodiktól negyedikig pedig Lövey Félix atya (Fater) volt az osztályfőnökünk. Áment Lukács atya vezetésével orgonálni kezdtem tanulni. Kisebb kántori szolgálatokat is végeztem. Pannonhalmán kezdtem ministrálni, az első osztály végén, Anyák napján, Édesanyám örömére, a Boldogasszony-kápolnában, májusi litánián. A nyári szünetben nagy lelkesedéssel már otthon is, Zuglóban, szinte naponta mentem ministrálni, gyakran három misén is ott maradtam. Felolvasni nem szerettem, különös gátlásaim voltak ezen a területen. Papi hivatásom, amelynek belső hangjait először 12 éves korom körül hallottam meg, a bencés közösségben még jobban erősödött. Nem alakult át szerzetesi hivatássá, megmaradt a vágyam az egyházmegyés papi szolgálatra. Érettségi után négyen indultunk papi pályára az osztályból. Két bencés: Hortobágyi Cirill atya és Lőrincz Pál atya, két világi: Schindler Mátyás (kalocsai megyés) és én. Később még ketten vállalták ezt a hivatást: Szalóky Albert bencés és Zab András pécsi egyházmegyés atyák. Így tehát osztályunkból hatan lettünk papok. 1977. június 14-én érettségiztem a kötelező magyar és matematika mellett orosz és latin nyelvből. Bizonyítványom 4,5 lett. Érettségi elnökünk Jelenits István piarista atya volt. Plébánosom, Semptey László kanonok úr ajánlásával jelentkeztem az Esztergomi Főegyházmegyébe kispapi tanulmányokra.
1977 szeptemberében osztálytársaimmal megkezdtük szemináriumot, de ez csak egy hónapig tartott, október 26-án bevonultunk Lentibe katonának. Az alapkiképzést követően a harckocsi zászlóaljhoz kerültem. Több mint harmincan voltunk együtt kispapok akkor Lentiben. A zászlóaljnál: Földes Ferenc piarista, Szalai Lajos győri és Tercsi Zoltán akkor még váci növendék, meg én. Az 1978-as év történelmi jelentőségű volt, a pápaválasztások éve. Katonaként élhettem át II. János Pál pápa megválasztását. 1979. augusztus 29-én szereltünk le.
Húsz éves voltam, amikor a Lentiből történt leszerelés után megkezdtem Esztergomban teológiai tanulmányaimat. Mindvégig a magyar Sionon tanultam pappá szentelésemig. Szeretettel gondolok és emlékezem szemináriumi elöljáróimra és tanáraimra, rektorunkra, Pálos Iván püspök úrra, a lelki igazgatókra, Szendi József és Gaál Endre atyára, prefektusaimra, Verbényi István, Ladocsi Gáspár és Pákozdi István atyára. Köszönettel tartozom továbbá Erdő Péter, Beer Miklós, Rózsa Huba, Cserpes Jenő, Bezák Miklós, Lenhardt Vilmos, Németh János, Baróti István, Legény János tanár uraknak. Szerettem Esztergomban, a főpásztor közelében tanulni. Lékai bíboros úr mindig megtisztelte szemináriumi ünnepeinket, alkalomszerűen látogatta vizsgáinkat, mi pedig minden fontos egyházmegyei eseménybe bekapcsolódhattunk, segédkeztünk, a liturgiában asszisztáltunk. Családias hangulat jellemezte ezt a „vidéki” papneveldét. Sokat kirándultunk, fát vágtunk és hordtunk tanárainknak, mi magunk is cserépkályhában fűtöttünk. Ősszel a vidéki plébániák termény adományait fogadtuk és rendeztük raktárainkban. Idővel visszakaptuk a Nagyszeminárium gazdasági udvarát, a nagy épület szovjet katonai kórházként működött. A „farmon” a disznók között is gyakran tevékenykedtünk, a szeminárium udvarán pedig csirkék szaladgáltak. Gondnokunk, Csizmadia Lénárd atya nagyon jól tartott bennünket. Öt éven keresztül kántorkodtam az intézet kápolnájában. Verbényi atya bíztatására beiratkoztam a nyári budapesti kántorképző tanfolyamra is, 1982-ben kántori oklevelet szereztem.
Nagyon vártam a pappá szentelésemet. Kitüntetésnek éreztem, amikor 1984 tavaszán megtudtam, hogy főpásztorunk úgy döntött: szülőhelyemen, a Bosnyák téri Páduai Szent Antal templomban fog engem egyedül pappá szentelni társaimnál egy héttel korábban, június 9-én. Annak idején minden évben volt Budapesten is papszentelés. Elöljáróink úgy ítélték, hogy a zuglói plébániatemplom a legalkalmasabb arra, hogy ott papszentelés legyen. Az volt akkoriban Budapesten a legnagyobb plébánia. A zsolozsmát imádkozva figyeltem fel Szent Pál apostol intelmére, amely a Galata-levélben található: „Ne fáradjunk bele tenni a jót, mert ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk” (Gal 6,9). Úgy éreztem, hogy ez a mondat egy igazi papi életprogramnak tekinthető. Így lett jelmondatommá. Ennek szentírási helye érdekes módon egybecseng szentelésem időpontjával. Mellőzve az erőltetett számmisztikát, mégis felfedezhető a Galata-levél 6. fejezet 9. versének számaiban az utalás a 6. hónap 9. napjára, vagyis június 9-re, amikor pappá szentelésem történt. Drága Szüleim vezettek fel az áldozati oltárhoz, Ők adtak át a Főpásztornak, Lékai László bíboros atyának az egyház szolgálatára. Édesanyám pap fiaként visszaadott ajándékul Istennek, az Úr örök szolgálatára, ez volt az ő élete értelme és felajánlása is.
Első kinevezésemet Esztergomba kaptam, a Bazilikába, káplánként, Kovács Tibor kanonok úr mellé. Első szolgálati helyem Esztergom-Vár lett, a Szűzanya kegyhelye a bazilikában, a Bakócz-kápolna. Szolgálatom augusztus 15-én, Nagyboldogasszony ünnepén kezdődött. Ezen a turisztikailag fontos helyen igazán nem lehetett plébániai közösségi életről beszélni, ugyanakkor kedvelt helye ez ifjú pároknak esküvőjük megtartására. Egy év alatt legalább 44 esküvőt tartottam jegyesoktatással együtt. A gyermekekkel próbáltam közösséget kialakítani, szombatonként jártak hittan órára az elsőáldozók. Szép számmal voltak. Ministrálásban, betlehemezésben, szívesen vettek részt. Bábjátékot is előadtunk annak idején a gyermekekkel a ministráns találkozón, Boldog Özséb esztergomi kanonok, a pálos rend alapítója életét. Első helyemen 1 évig szolgáltam.
Második dispozícióm Budaörsre szólt, 1985-től. Ez a plébánia most már a székesfehérvári egyházmegyéhez tartozik, ugyanakkor „telek szomszédunk”, itt Gazdagrét mellett. Budaörsi emlékeimben a hagyományőrző közösség él. Szentgyörgyvölgyi Zoltán atya volt ott a plébánosom. Annak idején, húsz évvel ezelőtt a fiatalok főként ifjúsági lelkiségi mozgalmakhoz kötődtek, kevésbé a plébániához. Szülők, házaspárok hittanos csoportját tudtuk inkább Budaörsön megszervezni. Fontos közösségteremtő lehetőség volt a templomi énekkar, amelyben magam is énekeltem. A németajkú lakosság fontosnak tartotta korábbi hagyományainak megőrzését, a német nyelvű szentmiséket, főleg az Úrnapja díszes megünneplését, az egyedülálló pompás virágszőnyegekkel. Ezen a helyen kértem a főpásztortól engedélyt továbbtanulásra, amit meg is kaptam Fábián János akkori főegyházmegyei kormányzótól. Tanulási szándékom is újabb áthelyezést készített elő. Második kápláni helyemen 2 évig szolgáltam.
1987. szeptemberében kerültem Budapestre, a Szent Rita kápolnába. Itt, harmadik helyemen, 3 évet töltöttem. Nagyon szerettem ezt a helyet, a „nyóckerben”, az Erkel Színház közelében. Itt lettem először önálló lelkipásztor, Réthy László atya nyugdíjazása után én lettem a lelkészség ideiglenes vezetője. A Szent Rita kápolna közössége mindig kedves családként gyűlt egybe, hűséges szentmise-látogatókkal. Ez egyúttal zarándokhely is mind a mai napig, szívesen jönnek távolabbi helyekről Szent Rita tisztelői. A környéken lakók is szívesen bekapcsolódtak a kápolna életébe, minden egyszerű kezdeményezést örömmel vettek, emlékeim szerint könnyű volt közös feladatokra, programokra bevonni őket, készséggel fogadták a közösségformáló törekvéseket.
A Szent Család plébánián Gyulai Oszkár atya több évtizedes áldott szolgálata szervezett közösséget hozott létre, mondhatni családközösséget, több generációt felölelve. 1990-től negyedik helyemen, ismét káplánként, 4 évig dolgozhattam az Úr szőlőjében. A „nagy család” valósága, 10-12 gyermekes családok, ez volt leginkább a plébániai közösség sajátossága. Előző helyemen és itt is folytattam teológiai továbbtanulásomat. 8 esztendeig tartott ez a tanulmányi folyamat. 1993-ban licenciáztam, 1994. június 16-án pedig ledoktoráltam liturgika tudományából. Ezt követően élt bennem a vágy, hogy még tovább tanuljak, külföldön, akár csak a nyelv gyakorlás érdekében is. Paskai László bíboros úr azonban más lehetőséget kínált számomra. Azon a nyáron ajánlatot kaptam, hogy legyek Farkasréten Bíró Imre atya munkatársa, a plébánosi hivatal öröklési jogával, mivel Imre atya akkor már nagyon beteg volt. Elfogadtam a felkérést. Augusztus 1-jén, Imre atya meghalt. Hamarosan megkaptam farkasréti plébánosi kinevezésemet, szeptember 1-jei hatállyal, így 35 évesen kitüntetésként egy neves, káplános hely felelős lelkipásztora lettem, egy közismert tekintélyes egyházi személy utódjaként. Kinevezésemben a bíboros úr kiemelten értékelte azt is, hogy teológiai doktorátust szereztem. Hamarosan más megbízatásokat is kaptam: a Prímási Bíróság bírája lettem, majd pedig helyettes esperes. Farkasréti szolgálatom alatt végeztem el a kánonjogi képzést, és 1999. február 3-án licenciátust szereztem.
Tizenhat évig szolgáltam a farkasréti közösséget. Folyamatosan és fokozatosan egy bensőséges családi közösség alakult ki körülöttem. Ez volt első plébánosi helyem, sok mindent ott kellett megtanulnom, az adminisztrációt, a közösség szervezést. Szabályosan létrehoztuk az egyházközségi képviselőtestületet, és annak szolgáló csoportjait. E mellett önkéntes felajánlásokkal sok közösségi kezdeményezés indult. A gyermekek liturgikus szolgálatában meghatározó volt a lányokból álló kiskórus és a csak fiúkból álló ministráns közösség. Rendszeres zarándoklatok, táborok, operalátogatások erősítették az egyházközség tagjainak közösséggé formálását. Ez a nagy lelki család állt mellettem Édesanyám halálakor. Tőlük kaptam életem egyik legnehezebb időszakában erőt és bátorítást. Édesanyám halálát követően sajátos feladatot kaptam. 2006. januárjában elindíthattam a magyarországi Mária Rádiót, amelynek két évig szervezője voltam, majd két évig első igazgatója lettem. Ezzel egy időben nevezett ki Erdő Péter bíboros úr a Budai-Középső espereskerület esperesévé. A Mária Rádiótól történt elbocsátásom után főpásztoromtól újabb feladatot kaptam, a Budapesti Katolikus Központi Temetőlelkészség megszervezését, majd annak vezetését.
2009-ben töltöttem be 50. életévemet és 25 éves papi jubileumomat. Zuglóban, Farkasréten és számos helyen ünnepelhettem ezüstmisémet. Abban az évben, ezüstmisés körutam egyik erdélyi állomásán értesültem Lipp László atya sajnálatos haláláról. Akkor kért fel Udvardy György püspök atya, hogy segítsek, helyettesítsek Gazdagréten. Szeptemberben pedig Erdő Péter bíboros úr plébániai kormányzónak nevezett ki Gazdagrétre. Ebben az átmeneti évben felismertem, hogy ezen a plébánián sok a megoldandó feladat. Nagyobb szükség van rám itt, mint előző helyemen, Farkasréten, ahol már biztonságban és kényelmesen élhettem a már jól megszerveződött lelkipásztori életemet. A főpásztor megadta nekem a szabad döntés lehetőségét. A szeretett farkasréti plébániáról azonban le kellett mondanom, hogy Gazdagrétre kaphassak plébánosi kinevezést. Az Úr tudomásomra hozta, hogy ezt a kihívást kell vállalnom, bár annak idején László atyának azt mondtam, hogy semmi pénzért nem cserélnék vele, és nem jönnék ide. Most felismertem az egyház és a hívek nagyobb szükségét az árván maradt gazdagréti egyházközségben, talán úgy, amint az Úr Jézus, aki szánta a tömeget, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok, vagy mint Assisi Szent Ferenc, aki a hozzáfogott a romos templom újjáépítéséhez. Ugyanabban az espereskerületben maradtam. Itt a korábban Farkasréthez tartozó földrajzi terület egy részének plébánosa is lettem, amit 1991-ben csatoltak a gazdagréti egyházközséghez.
Örülök, hogy itt Gazdagréten építhetem az Egyházat, az élő kövek gazdagréti egyházközségét, és a valódi kövekből kibontakozó templomot, Isten hajlékát, a Szent Angyalok földi lakóhelyét.
Dr. Szederkényi Károly Miklós
c. prépost, esperes, plébános, temetőlelkész
